A Herzberg Str. indusztriális kolosszusai

Urbex-Paradies (a többi kép ide kattintva)

Amikor néhány évvel ezelőtt heves vágyat kezdtem érezni az iránt, hogy Berlinben éljek, órákat voltam képes eltölteni a – meglehetősen részletes, mintegy kétszáz oldal terjedelmű - Berlin-térkép tanulmányozásával. Nézegettem, honnan hová tartanak a villamos-, S- és U-Bahn vonalak, hol keresztezik egymást a Allee-k, Chaussee-k és Damm-ok, próbáltam megjegyezni a számtalan kisebb-nagyobb városrész nevét, és memorizálni, hogyan helyezkednek el egymáshoz képest és hol érintkeznek. Egy ilyen böngészés során lettem figyelmes az alábbi „városképre”:

Már eleve feltűnő volt, hogy egy fél városrész nagyságú területen összesen két-három utca húzódik (összehasonlításként: a nagy szürke tömböt szegélyező Fennpfuhlban háromszor-négyszer sűrűbben helyezkednek el az utcák); ráadásul szemet szúrt, hogy a területet két villamosvonal (M8, M21) szeli keresztül, amik itt – több utca nem lévén – ugyanazon az útvonalon haladnak. Megnéztem az M8-as útvonalát, és a következő megállónévre lettem figyelmes:

 Na akinek ez nem dobogtatja meg a szívét, az csal, vagy nincs neki.

Torlasz iskolaévei

Hajnali fél kettőkor találkoztunk Zamjatyinnal és Márkóval egy hangulatos panel tövében, kezünkben az elmaradhatatlan Pilsator/Sternburg (a Kőbányai berlini megfelelője; első otthonos érzések egyike volt, amikor a Spätkaufban benyúltam a hűtőbe három Pilsatorért, és az összes meleg volt). Viszont Zamjatyin és Márkó végre rászánták magukat arra, hogy elhozzák a böszme nagy fényképezőgépállványt, ami túráinkat (mármint a dokumentációs részét) kicsit nehézkesebbé tette, na de a minőség kérem (meg önvédelem kedves Dr. van Booms barátom, ne feledd). Körülbelül két percet gyalogoltunk a Herzbergstraßén, amikor egy betört ablakú, néhol bedeszkázott vörös téglás házra leltünk.

Na, ejjólesz – mondta velősen Márkó, és rövid tökörészés után pár centire kifeszítette a vastag, kétszárnyú (amúgy egy igénytelen biciklilánccal megerősített) bejárati ajtót. Bepréseltük magunkat, és rögtön ott is voltunk egy belső udvarban, meglehetősen sok emberi fos társaságában. 

Körbejártuk az épületet, de mindenhol  el volt torlaszolva, így hát nem maradt más hátra, mint a mászás. Kiugró kis tető a ház sarkán, mellé felkupacolva egy nagy csomó beépítésre váró ajtó, azokra fel lehet kapaszkodni, és már fenn is vagyunk. Közben persze a Pilsatorok, az állványzat, meg az egész hóbelevanc is vándorol velünk, de megvagyunk.

Körbeszaglászunk. Most megnézzük a bejárati ajtót belülről is, de nem igazán férünk hozzá, ugyanis fel van halmozva elé (vagy mögé, attól függ honnan nézzük) egy nagy halom raklap, hogy még  az se tudjon bejutni, akinek véletlenül sikerült levernie odakinn a lakatot. Jobban körülnézünk és ugyanezt találjuk mindenütt. Az első emeleti folyosón műanyag gerendák hevernek szerteszét, a folyosóról nyíló szobákban pedig a legváltazotosabb dolgok vannak felkupacolva: az első szobában székeket találunk, a másodikban fénycsöveket, a harmadikban puha és penészszagú sátorlap-zsákokat, amikben ismeretlen funkciójú puha anyag van (pamut? gyapjú? nagy kupac penészpamacs? félbirka?) csomagolva.

Utána megtaláljuk azt a műtermet is, ahol Duchamp a Fontaine  vázlatait készítette.

Azt pedig, hogy hogyan került ide öt darab gyermekeknek készült kerekesszék, azt végképp nem tudjuk.

 

Abban viszont egészen biztosak vagyunk, hogy a pár óra gyűjtögetéssel egy komplett lakást be lehetne rendezni az itt felhalmozott javakból. Egy percig azon vizionálunk, hogy csatárláncban adogatjuk ki egymásnak a félemeleti ablakon a hadizsákmányként szerzett vízcsöveket, mosdókagylókat, szekrényeket, majd távozásként mindenki a vállára kapja azt az ajtószárnyat, amin lemászott az épületből. …

… de inkább felnézünk a tetőre. 

A távolban panel panel hátán, ami viszont rögtön szemet szúr, az a kis épület az utca túloldalán. Lakóház. Át is ruccanunk. Amikor kislisszolunk a gyárkapun (nem lépünk szarba, igenis), az utcán komótos tempóban végiggurul a rendőrautó, de ezt már megszoktuk.

A bennszülött

Berlini urbex-túráink során először járunk lakóházban (leszámítva a tudjukismit a Landsberger Allee-n). Rendes, kedves háromemeletes társasház, a lépcsőházban, az első emelethez közel megállok, és egy pillanatra szinte látom magam előtt, ahogyan a lakásajtók egy pillanatra kitárulnak, amikor délután hazajönnek a lakók.

 A fény nem a hajnali holdsugárból, hanem  a ház mögötti irodaépület udvarán álló lámpából árad. Mindenesetre eléggé szürreális ( a Gyűrűk Ura-film agyborzongatóan giccses tünde-szerelmesjeleneteire emlékeztető) fénybe vonja az amúgy teljesen kopárra csupaszított szobákat.

 

Itt pedig úgy tűnik, hogy valakik kedélyesen borozgattak, kártyáztak, mielőtt kilakoltatták őket. A fal mellett hamisítatlan szocialista cserépkályha, hiszen az ember itt is melegségre vágyik.

Járkálásunk közepette élénk traccspartit folytatunk, de Zamjatyin – aki masinájával mindig két lépéssel előbbre vagy hátra jár – idegesen pisszeg nekünk, ujját a szája elé emeli. Óvatosan bekukkantunk az előtte lévő szobába. A sarokban egy ember alszik, hálózsákban. Rövid, fekete haja van, az alapján, amit látunk belőle, egyáltalán nem tűnik csövesnek, biztos squatos, vagy egyszerűen egyedüllétre vágyott. 

Ezentúl óvatosabban dobogunk a feje fölött. A harmadik emeleten a gerendázat kiégett, a vastag hajópadló gerendák egy helyen átszakadtak. 

A hangulat fényét viszont emeli a Kühlautomatban megpillantott és azóta áhított fürdőkád. Találunk egy hosszú, vékony, rozoga létrát, és kimászunk a tetőre.

Mire kiérünk elkap minket a pitymallat.

Máris megvan a következő célpont: egy iszonyatos kinézetű, sokszorosra nagyított lichthofra emlékeztető sötétbarna panelépület, aminek az összes ablaka feketén ásít, ablaküvegek már rég sehol. Na, ebben biztos nem laknak (bár, mint tapasztaltuk, ezek a megérzések nem mindig jönnek be). Ezt az épületet is Dr. van Booms nélkül tekintjük meg, az idea megszületésére 6-7 órával. Fényes nappal, verőfény.

Most vissza az időben, vissza a lakóház tetejére. Azt is látjuk, mennyire vaksik voltunk: a torlaszokban dúskáló ház mögött több, irgalmatlan méretű raktárcsarnok magasodik. Az egyiket biztosan használják, tudniillik, egy megállóra innét terül el a kínaiíi (helyi körülmények közt vietnami) piac, biztosan itt tárolják a nagy számú papucsot és a fél mosógépeket. Leballagunk meghitt lakhelyünk háztetőjéről, a sarokban békésen szunyókáló sorstársnak szimbolikus csókot hintünk a homlokára, majd visszatérünk a raktárrengetegbe. Ezen a ponton összeestem és elaludtam a raktár előtt a murván, a riport további része Zamjatyin tollából olvasható.

Dr. van Boons 3-4 óra alvás realizálta, hogy nem vittünk neki friss forró kávét, ezért kénytelen volt hazamenni és főzni magának egyet, hogy után rögtön mehessen vegyészgyakorlatra. Mi eközben megpróbáltunk bemászni a legnagyobb raktár- vagy gyárépületbe a tetőn keresztül, de nem találtuk a rést, mindent befalaztak. Még egy próba hátha és IGEN látunk valamit ereszen föl 8m magasságban beereszkedünk egy oldalszárnyba, de természetesen itt az ajtó helyén egy téglafal fogad. Ezt megtalálhatjátok a Rozsda MVK videóban 6:54-7:24.

Az oldalszárnyban két érdektelen szoba. Az egyik fürdőszoba a másik öltöző lehetett vissza az egész. Nincs más választás, egy nagy sóhaj és irány a mellette levő objektum. Első emeletre föl, felmászunk a falon. A kivert ablaküveg ott maradt darabjait eltakarítjuk ne pattanhasson az ér. Természetesen most sincs nálunk kötél, kesztyű, heveder, csak a csupasz kezünkben bízhatunk és az ereszcsatornába amin keresztül felmászunk a második emelet magasságába ahol egy felbomlasztott mentőkocsi (http://www.youtube.com/watch?v=Ix6OziWi7wA) helyett egy szétrobbantott fürdőszobát látunk, mely már úgy elkorrodálódott, hogy az okkerek örömükben sikoltoznak mivel ellephetik a teret.

Innen továbbslisszolunk amit látunk elmondhatatlan, jöjjön a fényképfabula:

A képekből ti is láthatjátok milyen elképesztő bőrüzemi területről van szó. A legszebb pillanatok egyike az irányítószoba mellett, ahol egy fotellel találkozunk mely MÉG MINDIG Marylinre néz, igazi napi romantikát idézve a raktár koordinátormestereinek az öltözőfülkében. Vizualitásom filmes öncsókja a homlokomra, hogy ezt láthatom.

 Elhagyjuk a raktárépületet és most érjük el a vietnámi piacon keresztül azt a bizonyos "kipucolt" panelépületet melyet korábban láthattatok. Fotózás közben odajön a 10-15 ezer négyzetméteresen plecsnin nyugvó épületkomplexum secuja, aki megkérdezi mégis mi a faszt keresünk itt. Megosztom vele rajongásom a lerobbant épületek iránt, erre fintorog egyet, elmondja hogy szerinte bűnronda. Aztán ahelyett hogy kibaszna, úgy válik el mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ha tetszik hát dokumentáljak csak nyugodtan. ÖRÖM.
Lépünk tovább, kifelé menet még szembetalálkozunk egy teljesen irreális röplabda hálóval. Nemár, ez mégis egy GYÁRTELEP! Mit keres ez itt? Aztán stílusosan elhagyjuk a kerítésen keresztül a gyárat, különben túl sokat kéne gyalogolni. Hazamegyünk, összeesünk a több mint 12-14 órás túrától.

.

.

PS: Csak annyit akartam érzékeltetni, hogy egész túránk során a Herzbergstraßénak körülbelül egyharmadát jártuk be hosszában, és azt is csak az egyik oldalon. errefelé még vállalhatatnul sok kincs vár felfedezésre, könnyen lehet, hogy visszatérünk. Aki viszont Berlinben jár, hasonló céllal, ki ne hagyja.

Krankenhaus Staaken

Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni az egykori spandaui gázgyárat. A honlap ugyan pontos helymeghatározást nem nyújtott, de megbízhatónak tűnő képeket igen, ha meg annyira hülye lenne a szóbanforgó turista, segítségül ott volt a gázgyár vélhető közelében a sokatmondó Am alten Gaswerk névre hallgató utca. Október 3-a, a német egység napja, munkaszüneti nap, az idő gyönyörű, minden egybevág. Szépen elbicikliztem Staakenbe, Nyugat-Berlin legnyugatibb csücskébe, majd a Brunsbütteler Damm és a Staakener Landstraße sarkán eltévedtem a susnyásban. Már ha eltévedésnek hívják azt, amikor az ember valami egészen mást talál meg, mint amit keresett. Hosszas bolyongást követően ugyanis visszajutottam a Brunsbütteler Dammra, ami határozottan vezetett kifelé a városból, a brandenburgi nihilbe, gázgyár legcsekélyebb nyoma nélkül. Valahogy , hosszú idő múlva mégis szembejött az Am alten Gaswerk, de semmi nem volt rajta, csak egy morcos atomsiló, amibe nem igazán lehetett bejutni.

Ezért a mellékelt földúton tovább gurultam, elhaladtam egy sportpálya mellett, majd arra lettem figyelmes, hogy az út mentén lévő ház homlokzatán minden földszinti ablak be van deszkázva, a kerítésen lánc, a betonlapok között gaz. Már éppen azt fontoltam, hogy bemászom a kerítésen, amikor rájöttem, hogy urbex elődeink itt is kitaposták az utat.

Elindultam az elátkozott kastélykertre hajazó területen. Sokáig sejtésem sem volt arról, hogy mi ez az egész. Aztán megláttam ezeket a feliratokat, és rájöttem.

Viszont ezután még jobban elszontyolodtam, hogy ebből semmi nem lesz: az összes épület földszinti és alagsori ablaka be volt fedve vastag fémlapokkal, és menthetetlenül el fogok passzolni egy elhagyatott szanatóriumot. Aztán egyszer csak kiáltozást hallok valahonnan. Jöttek szembe a helyi surmó gyerekek, már éppen vártam, hogy belém kössenek, amikor megpillantottam egy srácot rohangálni az egyik tetőn. Egyszer csak, szemvillanás alatt abbahagyja a kolbászolást, eltűnik, és a vonatkozó épület földszintjéről mint az elriasztott madársereg, szétrebbennek. Várom, hogy jön az Ordnungsamt, és mindenkit bevisz a kapitányságra ezen a szép ünnepi napon, de végül nem jön senki, ezért bemegyek.

L alakú épület, a folyosókon decens félhomály, mindenhol vakolatrózsák, a földön moha, elvétve fürdőkádak, párosával.

Akkor rökönyödtem meg először, amikor láttam, hogy ÁlMiki egér és a kis férgecske randa graffitik társaságában díszeleg a falon, ez lehetett a gyerek váróterem.

A csúcspontot az jelentette, amikor kijutottam a padlástérre, a lyukas gerendák között besütött a délutáni napfény, és megláttam a falban egy matracot. Továbbá variációkat készítettem derékszögű háromszögre, de ettől megkímélem az olvasóközönséget.

Viszont itt járt Bazd.

A gyereknap itt nem ért véget, mert találtam egy második épületet is, ami még riasztóbban nézett ki, mint az első. Benne egy otthagyott műtőasztal mellett a falra van festve az ördög.

Az itteni tetőtér formavilágára inkább a derékszögű trapéz jellemző, de erről nem készültek variációk.

A kertben különböző szürreális eszközök hevertek elszórva, pl. fél hűtőszekrény meg mosógépdob. Néha nyolc-tíz éves srácok tűnnek fel, félve kerülgetnek, amikor feléjük fordulok, meghátrálnak, elszaladnak; időbe telik rájönnöm, hogy tőlem félnek, amin azért jót röhögtem.

Amikor úgy döntök, hogy most már végképp elhagyom a terepet, és tényleg megkeresem a gázgyárat, akkor megint beszív a susnya. Valami egészen szokatlant találok: egy otthagyott üvegházat, amit belepett a gaz, az üvegtáblák betörtek, az egykori ültetvények helyén gyom tenyészik. Hogy mit kereshetett itt egy üvegház, azt csak sejthetjük: talán a betegeknek termeltek külön zöldség-gyümölcsöt, hogy mégse a szocialista hulladékélelemre legyenek rászorulva.

Kis idő elteltével, amikor a folyton fel-feltűnő kiskölkök olyan fura szemeket meresztettek rám, hogy már kínos volt, akkor átugrottam visszafelé a kőkerítésen, és megkerestem a bokor által körbenőtt lámpaoszlophoz láncolt biciklimet. Na, akkor most irány a gázgyár. Végigbicikliztem az Am alten Gaswerk mentén, ahova valaki kicseszett egy bronzszínű plazmatévét az úttestre. Egyszer csak ott volt a vasút. És egyszer csak ott volt egy kedélyes lik a kerítésen; komolyan mondom, a mai nap tapasztalatai után az urbex lassan már nem kihívás, hanem luxusszolgáltatás.

Gyorsan pár kittkatt a raktárépületekben; valószínűleg járműjavító lehetett. Esetleg gázgyár. Vagy kisnyúl. Kit érdekel, amikor van egy saját kórházam.

Aztán hazajöttem, és egy óráig próbáltam kideríteni, hol jártam. Erről az egy óráról egy barátom jut eszembe (remélem, nem sértődik meg, amiért név nélkül citálom a történetét), aki egy böcsületesen átivott este után felszállt az éjszakai buszra és hazafelé indult Budára. Valamikor délelőtt ébredhetett fel, a sofőr barátságosan letessékelte a buszról, ő pedig körülnézett, és szentül meg volt győződve arról, hogy egy hangulatos szlovákiai falucska főterén van, mert nem értette, mit beszélnek az emberek, és a feliratokat sem tudta elolvasni. Mint sejthető, ezek a hiányosságok nem a helyszínnek, hanem az előző este elfogyasztott nitrohigító ízű szeszes italnak voltak betudhatók, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a haverom három átszállással jutott be a Boráros térre (ami még mindig nem az a kimondott belváros) és egy napot töltött annak kisilabizálásával, hogy mi is történt. Kutatásai eredményeképp arra jutott, hogy miközben kedélyesen aludt a buszon, az megtett néhány rundot a két végállomás között, majd megunta a cirkálást, és a Dél-pesti autóbuszgarázsból kifele indulván nappali buszként folytatta az útját, eljuttatva a barátomat Rákoscsaba külsőre. Az ő kutatással töltött egy napja és az én internetes böngészéssel eltöltött egy órám között nem sok a párhuzam, annyi azonban mégis van talán, hogy a szokásos hogyan jutok oda és mit csinálok majd ott kérdéseket felváltottták a hogy a francba kerültem ide és a mi a halál ez itt kérdések.

És ha már ő is megtudta, hogyan került ki kishíján Pécelre, akkor én is elmondom, hogy mit sikerült becserkésznem. Először is a hely hányattatott története: Nyugat-Berlin legnyugatibb kerületének (Spandau) legnyugatibb városrészéről (Staaken) van szó, annak is a nyugati részéről (Staaken-West). A háború után a britek ezt a városrészt elcserélték a szovjetekkel, cserébe megkaptak egy másik, szintén nyugat-berlini városrészt, Gatow-t, a stratégiailag fontos katonai reptérrel együtt. A csere ellenére 1951-ig a városrészt Spandauból irányították. 1951-ben elfoglalta a DDR-Volkspolizei, innentől Kelet-Berlinhez tartozott. 1961-től különvált a fővárostól, és közeli Falkensee-be tagozódott, majd 1971 és 1991 között önálló kelet-német település volt. Ismétlem, 1991-ig, közben ugyan leomlott a fal, és a két Németország egyesült, de Staaken-Westet közigazgatásilag olyan sikeresen elcseszték, hogy csak két évvel a fal leomlása után tudták visszacsatolni Berlinhez.

Az elsőként meglátogatott hodály a staakeni kórház volt (később persze találtam róla egy képsorozatot itt ), ami a háború alatt a Luftwaffe, majd a Vörös Hadsereg reptereként üzemelt, a szocializmus alatt a naueni körzeti kórház használta néhány épületét, 1997-ben pedig bezárták a gecibe. Azóta se tudják, hogy közepes méretű ipari park, óvoda, vagy fogyatékosoknak kialakított iskola legyen-e belőle.

Szegény kisegér meg a hernyó azóta is csak egymással tudnak játszani, és már baromira unhatják