2011. október 9., vasárnap

Krankenhaus Staaken

Az egész úgy kezdődött, hogy meg akartam nézni az egykori spandaui gázgyárat. A honlap ugyan pontos helymeghatározást nem nyújtott, de megbízhatónak tűnő képeket igen, ha meg annyira hülye lenne a szóbanforgó turista, segítségül ott volt a gázgyár vélhető közelében a sokatmondó Am alten Gaswerk névre hallgató utca. Október 3-a, a német egység napja, munkaszüneti nap, az idő gyönyörű, minden egybevág. Szépen elbicikliztem Staakenbe, Nyugat-Berlin legnyugatibb csücskébe, majd a Brunsbütteler Damm és a Staakener Landstraße sarkán eltévedtem a susnyásban. Már ha eltévedésnek hívják azt, amikor az ember valami egészen mást talál meg, mint amit keresett. Hosszas bolyongást követően ugyanis visszajutottam a Brunsbütteler Dammra, ami határozottan vezetett kifelé a városból, a brandenburgi nihilbe, gázgyár legcsekélyebb nyoma nélkül. Valahogy , hosszú idő múlva mégis szembejött az Am alten Gaswerk, de semmi nem volt rajta, csak egy morcos atomsiló, amibe nem igazán lehetett bejutni.

Ezért a mellékelt földúton tovább gurultam, elhaladtam egy sportpálya mellett, majd arra lettem figyelmes, hogy az út mentén lévő ház homlokzatán minden földszinti ablak be van deszkázva, a kerítésen lánc, a betonlapok között gaz. Már éppen azt fontoltam, hogy bemászom a kerítésen, amikor rájöttem, hogy urbex elődeink itt is kitaposták az utat.


Elindultam az elátkozott kastélykertre hajazó területen. Sokáig sejtésem sem volt arról, hogy mi ez az egész. Aztán megláttam ezeket a feliratokat, és rájöttem.


Viszont ezután még jobban elszontyolodtam, hogy ebből semmi nem lesz: az összes épület földszinti és alagsori ablaka be volt fedve vastag fémlapokkal, és menthetetlenül el fogok passzolni egy elhagyatott szanatóriumot. Aztán egyszer csak kiáltozást hallok valahonnan. Jöttek szembe a helyi surmó gyerekek, már éppen vártam, hogy belém kössenek, amikor megpillantottam egy srácot rohangálni az egyik tetőn. Egyszer csak, szemvillanás alatt abbahagyja a kolbászolást, eltűnik, és a vonatkozó épület földszintjéről mint az elriasztott madársereg, szétrebbennek. Várom, hogy jön az Ordnungsamt, és mindenkit bevisz a kapitányságra ezen a szép ünnepi napon, de végül nem jön senki, ezért bemegyek.

L alakú épület, a folyosókon decens félhomály, mindenhol vakolatrózsák, a földön moha, elvétve fürdőkádak, párosával.


Akkor rökönyödtem meg először, amikor láttam, hogy ÁlMiki egér és a kis férgecske randa graffitik társaságában díszeleg a falon, ez lehetett a gyerek váróterem.

A csúcspontot az jelentette, amikor kijutottam a padlástérre, a lyukas gerendák között besütött a délutáni napfény, és megláttam a falban egy matracot. Továbbá variációkat készítettem derékszögű háromszögre, de ettől megkímélem az olvasóközönséget.


Viszont itt járt Bazd.

A gyereknap itt nem ért véget, mert találtam egy második épületet is, ami még riasztóbban nézett ki, mint az első. Benne egy otthagyott műtőasztal mellett a falra van festve az ördög.

Az itteni tetőtér formavilágára inkább a derékszögű trapéz jellemző, de erről nem készültek variációk.


A kertben különböző szürreális eszközök hevertek elszórva, pl. fél hűtőszekrény meg mosógépdob. Néha nyolc-tíz éves srácok tűnnek fel, félve kerülgetnek, amikor feléjük fordulok, meghátrálnak, elszaladnak; időbe telik rájönnöm, hogy tőlem félnek, amin azért jót röhögtem.

Amikor úgy döntök, hogy most már végképp elhagyom a terepet, és tényleg megkeresem a gázgyárat, akkor megint beszív a susnya. Valami egészen szokatlant találok: egy otthagyott üvegházat, amit belepett a gaz, az üvegtáblák betörtek, az egykori ültetvények helyén gyom tenyészik. Hogy mit kereshetett itt egy üvegház, azt csak sejthetjük: talán a betegeknek termeltek külön zöldség-gyümölcsöt, hogy mégse a szocialista hulladékélelemre legyenek rászorulva.


Kis idő elteltével, amikor a folyton fel-feltűnő kiskölkök olyan fura szemeket meresztettek rám, hogy már kínos volt, akkor átugrottam visszafelé a kőkerítésen, és megkerestem a bokor által körbenőtt lámpaoszlophoz láncolt biciklimet. Na, akkor most irány a gázgyár. Végigbicikliztem az Am alten Gaswerk mentén, ahova valaki kicseszett egy bronzszínű plazmatévét az úttestre. Egyszer csak ott volt a vasút. És egyszer csak ott volt egy kedélyes lik a kerítésen; komolyan mondom, a mai nap tapasztalatai után az urbex lassan már nem kihívás, hanem luxusszolgáltatás.


Gyorsan pár kittkatt a raktárépületekben; valószínűleg járműjavító lehetett. Esetleg gázgyár. Vagy kisnyúl. Kit érdekel, amikor van egy saját kórházam.



Aztán hazajöttem, és egy óráig próbáltam kideríteni, hol jártam. Erről az egy óráról egy barátom jut eszembe (remélem, nem sértődik meg, amiért név nélkül citálom a történetét), aki egy böcsületesen átivott este után felszállt az éjszakai buszra és hazafelé indult Budára. Valamikor délelőtt ébredhetett fel, a sofőr barátságosan letessékelte a buszról, ő pedig körülnézett, és szentül meg volt győződve arról, hogy egy hangulatos szlovákiai falucska főterén van, mert nem értette, mit beszélnek az emberek, és a feliratokat sem tudta elolvasni. Mint sejthető, ezek a hiányosságok nem a helyszínnek, hanem az előző este elfogyasztott nitrohigító ízű szeszes italnak voltak betudhatók, ám ez mit sem változtat azon a tényen, hogy a haverom három átszállással jutott be a Boráros térre (ami még mindig nem az a kimondott belváros) és egy napot töltött annak kisilabizálásával, hogy mi is történt. Kutatásai eredményeképp arra jutott, hogy miközben kedélyesen aludt a buszon, az megtett néhány rundot a két végállomás között, majd megunta a cirkálást, és a Dél-pesti autóbuszgarázsból kifele indulván nappali buszként folytatta az útját, eljuttatva a barátomat Rákoscsaba külsőre. Az ő kutatással töltött egy napja és az én internetes böngészéssel eltöltött egy órám között nem sok a párhuzam, annyi azonban mégis van talán, hogy a szokásos hogyan jutok oda és mit csinálok majd ott kérdéseket felváltottták a hogy a francba kerültem ide és a mi a halál ez itt kérdések.

És ha már ő is megtudta, hogyan került ki kishíján Pécelre, akkor én is elmondom, hogy mit sikerült becserkésznem. Először is a hely hányattatott története: Nyugat-Berlin legnyugatibb kerületének (Spandau) legnyugatibb városrészéről (Staaken) van szó, annak is a nyugati részéről (Staaken-West). A háború után a britek ezt a városrészt elcserélték a szovjetekkel, cserébe megkaptak egy másik, szintén nyugat-berlini városrészt, Gatow-t, a stratégiailag fontos katonai reptérrel együtt. A csere ellenére 1951-ig a városrészt Spandauból irányították. 1951-ben elfoglalta a DDR-Volkspolizei, innentől Kelet-Berlinhez tartozott. 1961-től különvált a fővárostól, és közeli Falkensee-be tagozódott, majd 1971 és 1991 között önálló kelet-német település volt. Ismétlem, 1991-ig, közben ugyan leomlott a fal, és a két Németország egyesült, de Staaken-Westet közigazgatásilag olyan sikeresen elcseszték, hogy csak két évvel a fal leomlása után tudták visszacsatolni Berlinhez.

Az elsőként meglátogatott hodály a staakeni kórház volt (később persze találtam róla egy képsorozatot itt ), ami a háború alatt a Luftwaffe, majd a Vörös Hadsereg reptereként üzemelt, a szocializmus alatt a naueni körzeti kórház használta néhány épületét, 1997-ben pedig bezárták a gecibe. Azóta se tudják, hogy közepes méretű ipari park, óvoda, vagy fogyatékosoknak kialakított iskola legyen-e belőle.
Szegény kisegér meg a hernyó azóta is csak egymással tudnak játszani, és már baromira unhatják