Ismeretlen panelszörny

 a Landsberger Allee-n

Hajnal, csepereg az eső (a szokásos hülyeség, amikor a berlini időjárás júniusban úgy dönt, hogy most november lesz), a Sonnenallee-n caplatunk végig. Valamelyikünknek eszébe jut, hogy valahol erre van valami ami lakatlan. No igen, ezen még csiszolni kell. Hol is volt? Talán Ahrensfeldében, talán Hohenschönhausenben, talán kicsit beljebb, talán nem. Az biztos, hogy valamelyik jelentősebb villamosvonal egyik megállójában. Tíz perc agyalás után sikerül beazonosítani a célpontot. S-Bahnhof Landsberger Allee és ott valamerre. Vagy másfelé. Esetleg.

Schienenersatzverkehr-rel jutunk oda (Ostkreuznál építik a pályaudvar új épületét, ezért az S-Bahn közlekedés átmenetileg – értsd: minden hétvégén – szünetel, vagyis központilag megszervezett apokalipszisba csap át). A célobjektum megközelítése után azon kezdünk tanakodni, hogyan mászunk be az első emeleti ablakon. Erről egy perc múltán leteszünk, amikor megpillantjuk a betört ablaktáblákat a földszinten. Nem mászunk, mert a bejárati ajtó prózai módon nyitva van. Illetve még prózaibb módon el van lopva. Kleinbürgerpunk.

A hat emelet magas épület vállalhatatlanul le van pusztulva (talán munkásszálló lehetett), de látszik rajta, hogy fénykorában is alpári módon ocsmány volt. Ezzel mondjuk nem lóg ki a környezetéből: a Storkower Strasse és a Landsebrger Allee ezen környéke méltán pályázhat a Berlin Kloákája megtisztelő címre.

Az alagsorba vastag üvegcsempéken keresztül szűrődik be a fény, amiket kívülről gondos kezek gondosan kidekoráltak mindenféle színekkel, ezért  úgy tűnik, mintha egy templom ólomüvegablakán néznénk kifelé.

 

A felsőbb emeleteken több helyen is átszakították a falat, a szigeteléshez használt apró fehér poliuretán-gömböcskék vastagon borítják be a padlót. A plafonból rozsdás acélrudak állnak ki, a szocializmust idéző okker alapon fekete virágos tapétát a legtöbb helyen leszaggatták. 

 

 A pusztulásnak pozitív hozadéka is van: hatalmas terek képződnek az amúgy kis szobákból. Több helyen hevernek matracok, az egyik szobában konkrétan hat, szépen elrendezve, egymás mellett, látszik, hogy néhányan rendszeresen visszajárnak.

Például Naomi és Arman(?), akik ittlétüket egy almából és kartonpapírcsikokból készített installációval örökítették meg.

 A fürdőszobákban háromból két vécécsésze kiszakítva a földből (mi az istennek lopja el valaki a vécécsészéket?), a munkásszálló-tipp itt ötlik az agyunkba, de hát ez is csak egy tipp, egész túránk alatt a leghalványabb utalással sem találkoztunk az épület funkciójára. Még 1961-es Berlin-térképen is utánanéztünk, mi lehetett ez régen, de halvány nyoma sincs (Link: http://www.alt-berlin.info/index.htm).

Az épülettel szemben alacsony raktárépületek állnak, szintén elhagyatva, de érdekes módon sokkal jobb állapotban, mint a mi tartózkodási helyünk.  Feledhetetlen látványt biztosít a Velodrom nevű böszme nagy lapos betonhenger (polgári foglalkozását tekintve rendezvénycsarnok für Mega-Events), amely méltó ellenpólusa a Schönebergben található Schwerbelastungskörpernek, ami szintén egy betonhenger, mintegy 13 ezer tonna tömegű, és az emberi ostobaság egy veretes emlékműve, de erről majd máskor.

 Mivel az emeletek kinézete kissé monoton (pusztulás, amerre a szem ellát), ezért felmegyünk a tetőre, ahol rögtön kiszúrjuk magunknak a következő célpontot: mintegy négy házzal odébb egy körülbelül tizenöt emeletes szürkésbarna ocsmányság, kinézete a fénykorabeli Pripjatyot idézi eszünkbe, na oda bemegyünk. És ha laknak benne? Te hülye vagy, ha laknának benne, nem nézne ki így. Maradjunk abban, hogy olyan ronda, hogy te nem laknál benne.

 

Bassza meg, laktak benne. Bár még felötlött a gondolat az agyunkban, hogy betörünk egy lakásba, és megkérjük a lakókat, hogy tegyenek úgy, mintha húsz éve nem lakna ott senki, beláttuk, hogy ez némi nehézségbe ütközne. A Storkower Strassén visszabandukolunk a SEV-Haltestellébe és útközben feltűnik, hogy az utca nem csak bűnronda,
de még alattomos is, mert saját magának mellékutcája több helyütt, osztódik a drágaság különböző raktár, lepukkant casino és kerítéserdő irányába. Egy ilyen mellékutcában áll a Ferdinand Thomas Studentenwohnheim tízemeletes betonkolosszusa, egyik ablakából dohányzó másnapos egyetemista lóg ki, akivel a bejárat előtt söprögető portás röhögve közli, hogy lencsevégre lett kapva.

Csepereg az eső, körülöttünk elhagyatott raktárak, kihalt betontömbök. Új napra virradtunk.

Bärenquell Brauerei

CLICK Photo Berlin / schöneweidei sörgyár

 

Irány délkelet, Berlin-Niederschöneweide. Az ok pedig nem más, mint egy sörgyár, a Bärenquell Brauerei elhagyatott épületkomplexuma, mely már 1994-es bezárása óta magányosan, árván fekszik a Spree mellett, körülvéve újabban épült gyárakkal. Most is vannak látogatói: urbexesek, alkotóművészek illetve extrém piások nyugodt kis pihenőhelye.

A gyár 1882-ben kezdte el termelni a söröket Brauerei Borussia néven. Később felvásárolta a Schultheiss; a Bärenquell Brauerei nevet 1959-ben kapta. Különböző tulajdonosváltások és a termelés áthelyezése következtében a gyár fölöslegessé vált, ezért 1994-ben végül lakat alá került. Azóta a területet kipakolták, nagyjából mindent vittek, amit csak mozdítani lehetett, de azért maradtak tárgyak, régi okiratok, amik a múltra emlékeztetnek.

Bejutni nagyon egyszerű, senki nem védi az épületet, ami nem is csoda, hisz hatalmas alapterületen fekszik, szóval gigantikus tér egy jó kis bújócskázáshoz. Közlekedésnél se ütközik az ember nagyobb akadályokba, van egy-két ajtó, ami megmagyarázhatatlan okok miatt lakatra van zárva, de maximum a természettel kell küzdjön az ember. Pókok mindenütt, nem veszélyesek, de a nyugodt környezet hatására szép nagyra nőttek és behálózzák az épületet, emiatt érdemes volt figyelni, mert aki elől ment, mindig kapott az arcába párat.

 A padlón mindenütt régi söröscímkék elszórva, a plafonról vakolatrózsák lógnak, a falakon természetesen mindenütt graffiti; úgy látszik, jó terep ez a gyakorláshoz, szerencsére van egy pár értékelhetőbb alkotás is. Vigyázni kell, ha az ember a sötétben botorkál, mivel néhol kisebb-nagyobb kör alakú nyílások vannak a padlóba vágva, ezeken valószínűleg a sörfőzéshez szükséges komlót szállították az emeletek között. Ezenfelül persze voltak egyéb repedések és lyukak is, amelyek már az épület előrehaladott állapotának tulajdoníthatók. Ezekbe sem lép bele szívesen az ember, ezért éjszakai látogatás alkalmával ajánlatos egy jó erős fényű zseblámpa (persze a bemászás spontán a legtöbbször így a mobil fénye is elég).


 
Az ember lépten-nyomon hatalmas termekbe botlik, ezek vagy raktárként funkcionáltak, vagy itt főzték hatalmas kádakban a sört (sajnos ilyennel nem találkoztunk), vagy raktárként funkcionáltak; vagy teljesen értelmetlenül álltak ott, és valaki bennük felejtett egy Wartburgot meg sok halom szemetet. Az egyik ilyen csarnokban az alacsony és félig már leomlott falakon keresztül be lehetett jutni egy kis fülkébe. Az előttünk itt járók szolidaritásáról tanúskodik, hogy az ide vezető meglehetősen rögös úton több sámli, vagy egyéb kis emelvény volt elhelyezve ott, ahol a szintkülönbség túl nagynak bzonyult. A fülkében egy hatalmas vezérlőpult állt; a rajta elhelyezkedő körülbelül százötven gomb mindegyikén a meglehetősen tömör Ein vagy Aus felirat díszelgett, ezért funkciójuk továbbra is rejtve maradt előttünk.

 Ottlétünk alatt mindösszesen két látogatóval találkoztunk. Egyikük egy börtönviselt heroinistára emlékeztető vékony, kopasz fiatalember, fekete-fehér csíkos pólóban, kezében egy szatyor sörrel. Kiejtése leginkább egy fakockát nyelt víziló hanghordozását juttatta eszünkbe, továbbá az sem volt egészen evidens, hogy mit keres valaki magányosan, hajnali kettőkor egy gyárépület tetején ennyi szesz társaságában, de hát mindez az ő dolga, van, aki így kezdi meg a szombat esti alapozását. A másik figura, akivel szembetalálkoztunk, kicsit nehezebben volt körülhatárolható, mivel egy szűk folyosó végén tartózkodott, titokban, alattomosan, egy, a Kaszást felidéző fekete falfestmény formájában. Valószínűleg úgy gondolták az előttünk itt járók, hogy ő fogja betölteni a biztonsági őr szerepét; ez a tervük be is vált, mert amikor megpillantottuk, hangos sikoltozásban törtünk ki (vö. a fent emlegetett szolidaritássa).. Fénykép nem készült róla, aki nagyon szeretné látni, keresse meg, és sikoltozon ő is.

A tetők kicsit veszélyesek, mivel az idő mégiscsak hatott rájuk, szóval miközben halad előre az ember, óvatosan kellett azt tegye, mivel volt egy pár kellemetlen másodperc, amikor fenn állt a beszakadás lehetősége. De érdemes, a legszebb alkotásokat itt találja az ember, illetve kisebb sörgyűjteményeket, amiket valószínű az előző esti extrém piások hagytak itt.

A komplexum legmagasabb pontja távolról, messziről egy világítótoronyra emlékeztet. Elég
ridegnek tűnik, de érdemes felmenni, mivel körben be lehet látni az egész teret. Felfelé menet egy meglehetősen bonyolult lépcsőházrendszeren kellett áthaladnunk, az egyik lépcsőfordulóban egy hatalmas, üres kábelorsó hever (Fotó sajnos erről sem készült, mivel éppen azzal a lépcsőn való botladozással voltunk elfoglalva). Délekelet felé Gropiusstadt panelrengetegeinek elmosódott sziluettje látható , északra az elmaradhatatlan Fernsehturm magasodik, a Spree túlsó partján pedig egy téglatest alakú, üvegfalú szórakozóhely fekszik; a zene monoton ütemével éles kontrasztban áll a belőle kiáradó rózsaszín fény, ami az egész környeket röhejes megvilágításba vonja. 

 Az udvarra letekintve egy kisebb műalkotást vettünk észre, amelyet lentről szeméthalomnak hittünk, szóval már ezért is hasznos volt megmászni a tornyot, az emberi kreativitás egy érdekes kivetülése.

Hasonló műalkotással találkoztunk hajnal felé is, ez azonban valószínűleg bármilyen szögből és magasságból nézve szeméthalomnak tűnt volna, mivel valószínűleg az is volt. A mű középpontjában egy kiszuperált kék Trabant állt, az összes többi alkotóelem esetlegesen tologatható és tologatandó is, lévén, hogy állvánnyal nem rendelkeztünk, ezért a dokumentálás erejéig a fotómasina a benzineskannán foglalt helyet.

Kifelé menet, benézve a portásfülkébe, egy szék állt, rajta kabáttal, valaki úgy látszik, eléggé sietősen távozhatott.