Hajnal, csepereg az eső (a szokásos hülyeség, amikor a berlini időjárás júniusban úgy dönt, hogy most november lesz), a Sonnenallee-n caplatunk végig. Valamelyikünknek eszébe jut, hogy valahol erre van valami ami lakatlan. No igen, ezen még csiszolni kell. Hol is volt? Talán Ahrensfeldében, talán Hohenschönhausenben, talán kicsit beljebb, talán nem. Az biztos, hogy valamelyik jelentősebb villamosvonal egyik megállójában. Tíz perc agyalás után sikerül beazonosítani a célpontot. S-Bahnhof Landsberger Allee és ott valamerre. Vagy másfelé. Esetleg.
Schienenersatzverkehr-rel jutunk oda (Ostkreuznál építik a pályaudvar új épületét, ezért az S-Bahn közlekedés átmenetileg – értsd: minden hétvégén – szünetel, vagyis központilag megszervezett apokalipszisba csap át). A célobjektum megközelítése után azon kezdünk tanakodni, hogyan mászunk be az első emeleti ablakon. Erről egy perc múltán leteszünk, amikor megpillantjuk a betört ablaktáblákat a földszinten. Nem mászunk, mert a bejárati ajtó prózai módon nyitva van. Illetve még prózaibb módon el van lopva. Kleinbürgerpunk.
A hat emelet magas épület vállalhatatlanul le van pusztulva (talán munkásszálló lehetett), de látszik rajta, hogy fénykorában is alpári módon ocsmány volt. Ezzel mondjuk nem lóg ki a környezetéből: a Storkower Strasse és a Landsebrger Allee ezen környéke méltán pályázhat a Berlin Kloákája megtisztelő címre.
Az alagsorba vastag üvegcsempéken keresztül szűrődik be a fény, amiket kívülről gondos kezek gondosan kidekoráltak mindenféle színekkel, ezért úgy tűnik, mintha egy templom ólomüvegablakán néznénk kifelé.
A felsőbb emeleteken több helyen is átszakították a falat, a szigeteléshez használt apró fehér poliuretán-gömböcskék vastagon borítják be a padlót. A plafonból rozsdás acélrudak állnak ki, a szocializmust idéző okker alapon fekete virágos tapétát a legtöbb helyen leszaggatták.
A pusztulásnak pozitív hozadéka is van: hatalmas terek képződnek az amúgy kis szobákból. Több helyen hevernek matracok, az egyik szobában konkrétan hat, szépen elrendezve, egymás mellett, látszik, hogy néhányan rendszeresen visszajárnak.
Például Naomi és Arman(?), akik ittlétüket egy almából és kartonpapírcsikokból készített installációval örökítették meg.
A fürdőszobákban háromból két vécécsésze kiszakítva a földből (mi az istennek lopja el valaki a vécécsészéket?), a munkásszálló-tipp itt ötlik az agyunkba, de hát ez is csak egy tipp, egész túránk alatt a leghalványabb utalással sem találkoztunk az épület funkciójára. Még 1961-es Berlin-térképen is utánanéztünk, mi lehetett ez régen, de halvány nyoma sincs (Link: http://www.alt-berlin.info/index.htm).
Az épülettel szemben alacsony raktárépületek állnak, szintén elhagyatva, de érdekes módon sokkal jobb állapotban, mint a mi tartózkodási helyünk. Feledhetetlen látványt biztosít a Velodrom nevű böszme nagy lapos betonhenger (polgári foglalkozását tekintve rendezvénycsarnok für Mega-Events), amely méltó ellenpólusa a Schönebergben található Schwerbelastungskörpernek, ami szintén egy betonhenger, mintegy 13 ezer tonna tömegű, és az emberi ostobaság egy veretes emlékműve, de erről majd máskor.
Mivel az emeletek kinézete kissé monoton (pusztulás, amerre a szem ellát), ezért felmegyünk a tetőre, ahol rögtön kiszúrjuk magunknak a következő célpontot: mintegy négy házzal odébb egy körülbelül tizenöt emeletes szürkésbarna ocsmányság, kinézete a fénykorabeli Pripjatyot idézi eszünkbe, na oda bemegyünk. És ha laknak benne? Te hülye vagy, ha laknának benne, nem nézne ki így. Maradjunk abban, hogy olyan ronda, hogy te nem laknál benne.
de még alattomos is, mert saját magának mellékutcája több helyütt, osztódik a drágaság különböző raktár, lepukkant casino és kerítéserdő irányába. Egy ilyen mellékutcában áll a Ferdinand Thomas Studentenwohnheim tízemeletes betonkolosszusa, egyik ablakából dohányzó másnapos egyetemista lóg ki, akivel a bejárat előtt söprögető portás röhögve közli, hogy lencsevégre lett kapva.
Csepereg az eső, körülöttünk elhagyatott raktárak, kihalt betontömbök. Új napra virradtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése