Ezúttal is a schöneweidei S-Bahn megállóból indulunk, de most délkelet felé vesszük az irányt. Kis idő múlva ott is vagyunk a Segelfliegerdammon. Útközben több hasonló tematikájú utcanévvel (Pilotenstrasse, Sportfliegerdamm, sőt: Zum Großen Windkanal) találkozunk ezen a környéken, ami nem véletlen, mivel itt volt Németország egyik első repülőtere, amely 1909 -től a tempelhofi reptér megnyitásáig üzemelt, hivatalosan azonban csak 1995-ben zárták be.
Először egy susnyával dúsan benőtt fehér kúria tűnik fel a hosszan húzódó kerítés mögött, aztán fehér táblán a házszám: 1-45.
Azt gondoljuk, hogy ez valami vicc, de aztán felmérjük a telek nagyságát, és belátjuk: a tábla nem hazudik. (A berlini házszámozási rendszer puszta gondolatától is gyomorgörcsöt kap az ember. Itt ugyanis egy utcán belül a szemközti házszámoknak nem a különbsége, hanem az összege állandó. Tehát például a 20-as számmal szemben nem a 21-es van, hanem egy tetszőleges szám, mondjuk a 180-as, ebben az esetben kb. a 100-as számnál fordul a dolog, a 101-es már a túloldalon van. Ez már önmagában is felettébb dühítő, viszont ráadásul néhány helyen az általunk megszokott rendszer van érvényben, ennek eredményeképp egy bizonyos házszám alapján az embernek halvány becslése sincs, hogy az adott ház hol helyezkedik el az utcán belül. Amit a rendszer feltalálói a lelkiismeretről tudnak, azt valószínűleg hallomásból szedték össze.)
Egy kicsit legénykedünk, csak úgy magunknak, hogy itt mindenhol be lehet jutni, ki őrizné, ugyan, itt a semmi közepén, ne már. Utána óvatos pillantás az út túlfelére: szépen kivilágított épület, nagy ablakokkal, előtte kedves kis tábla, rajta diszkrét felirat: POLIZEI. Okosan fiúk, szembe a kapitányság.
Végül az egyik kőfalon találunk egy nagy lyukat (később megnéztük Google StreetView-n, ott is látni), nagy túra lett volna átmászni, ha már ilyen szép infrastruktúrája van Berlinnek, miért ne használnánk ki, így hát irány a foghíjon át.
Bebújunk, és nyakig állunk a gazban. Átverekedjük magunkat a növényzeten, és ott is volnánk. Az első épületet csak vaku segítségével tekinhetjük meg, mert koromsötét van, annyit még ki lehet venni, hogy alacsony és széles, valószínűleg garázs volt. Rozsdás gerendákkal szabdalt plafonja és ürességtől kongó tere öt villantáson kívül sok mindent nem ér.
A második épületnek legalább emeletei vannak, de itt se látunk az orrunk hegyéig sem. A fotózás ezért úgy zajlik, hogy mérgezett emberként rohangálunk a vakuval, hogy az óriási teremről valamiféle képi összbenyomást tudjunk adni. Aztán tanácstalanságunk tetőpontján megállapítjuk, hogy itt fogjuk leforgatni a Fűrész 8-at (amit már a román mozik se fognak vetíteni, és csak Kambodzsában adják ki DVD-n), majd távozunk.
A következő épületet egy hossszant húzódó egyemeletes házromokból álló épületsor szegélyezi, ami elképesztő látvány nyújt: mintha valaki – mielőtt a belső tereket egy jól irányzott szikra és némi benzin segítségével felgyújtotta volna - előbb egy mozdulattal kirászta volna rongyszőnyegként az épületek vázát majd szépen élével visszaejtette a betonra.
A VEB Kühlautomatot 1950-ben hozták létre egy szovjet autójavító műhely telephelyén. A 60-as évek elején az üzemet több részre osztották, egy részleget nem messzire, a Warschauer Straße közelébe telepítettek, egy másikat Erfurtba. 1968-ban a cég összeolvadt a szintén Johannisthalban található VEB Motorenwerkkel, és ezerszám gyártották a több ezer literes űrtartalmú hűtőszekrényeket.
Mindennek ma már nyoma sem látható. A VEB Kühlautomat a szocializmus összeomlása után ugyanarra a sorsra jutott, mint rengeteg más, a tervgazdaság áldásait élvező cég. A 90-es évek elején ugyan még gazdaságos volt a termelés, ettől függetlenül azonban felvásárolták, részben a Babcock Borsig AG-be (Berlin-Reinickendorf), részben a GEA AG-be (Bochum) olvadt bele. 1996-ben a dolgozók végleg elhagyták a telepet, azóta csak a lassú leépülés végzi itt a munkáját – és jól. A csarnokokból sokszor semmi sem maradt meg, csak a váz – minden belső tér hatalmas, légies és keresztbe-kasul átvilágít rajta az utcai lámpák, majd később a hajnali ég fénye.
Mindennek ma már nyoma sem látható. A VEB Kühlautomat a szocializmus összeomlása után ugyanarra a sorsra jutott, mint rengeteg más, a tervgazdaság áldásait élvező cég. A 90-es évek elején ugyan még gazdaságos volt a termelés, ettől függetlenül azonban felvásárolták, részben a Babcock Borsig AG-be (Berlin-Reinickendorf), részben a GEA AG-be (Bochum) olvadt bele. 1996-ben a dolgozók végleg elhagyták a telepet, azóta csak a lassú leépülés végzi itt a munkáját – és jól. A csarnokokból sokszor semmi sem maradt meg, csak a váz – minden belső tér hatalmas, légies és keresztbe-kasul átvilágít rajta az utcai lámpák, majd később a hajnali ég fénye.
Egy ilyen lenyűgöző méretű üres teremben találunk rá jó barátunkra, a bazinagy öntöttvas fürdőkádra, akiről igazán nem tudjuk, mit kereshetett ott, de szemmel láthatólag nagyon egyedül érezte magát, ezért egy kis izgalmat okozva őmagányosságának, gyárlátogatásaink óta először térrendezési céllzattal, berakjuk a a csarnok közepére, hátha így a színes fémtársaság középpontjában érzi majd magát.
Császkálunk tovább, elmegyünk elképesztően nagy (valószínűleg raktár) épület mellett, amely tökéletes tömör M betűt mutat a nézőközönségnek.
A negyven méter magas, ég felé álló kémény (a gyártelep fallosza, ha már) mint mindig, most is elmaradhatatlan. Mellette egy meghatározhatatlan funkciót betöltő üzem, melynek teteje alig sínylette meg a rossz bánásmódot, ellenben oldalai teljességgel hiányoznak. Itt már a természet vette át az uralmat.
Az egyik hangár különös állapotban van: megvan a teteje, belsejében pedig festék- és malterszag terjeng, a mosdó épségben, az asztalon nem kannák (mint azt megszoktuk eddigi gyárlátosgatásaink során), hanem lakk, zománcfesték, ecset stb., a csarnokon belül pedig egy teherautó áll. Gyanúnkat, hogy itt valaki dolgozik, tovább erősíti a két nehéz bármivel kitámasztott tükör, előtte egy kis szappandarabka, szemben vele pedig egy lelakott szék. A borotvapengét sajnos nem találtuk. Helyette viszont egy a falnak állított raklapon pár zokni piheni ki a napi tejsavakat. Balkáni romantika.
Itt kettészakadunk. Bemegyek egy hosszú, keskeny épületbe, úgy fest, mintha ez lett volna az öltöző – de ugyanúgy lehetett tisztálkodó vagy ebédlő is. Sajnos sokkal rosszabb állapotban van, mint bármelyik csarnok (az üszkös csonkokká égetett épületeknél természetesen még így is csinosabb). A fények viszont gyönyörűek, minden pont annyi hangsúlyt kap, amennyit megérdemel.
Legvégsőbb esetben, ahol nincs elég fény, a tér arcába vakuzom, de csak annyira, amennyit még a jó ízlés határain belül megengedhetek. Kimászom az ablakon majd követem a többieket hisz ez még csak a terület fele volt.
Már erősen hajnalodott, amikor rátaláltunk a telep azon részére, amit ma is aktívan használnak. Rendeltetése kevéssé dicső: óriási halmokban áll a legkülönfélébb hulladék. Itt találjuk meg az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy tényleg egy egykori hűtőgépgyár területén állunk: az egyik sarokban kiszuperált hűtőszekrények állnak nagy halomban; bár ez mondjuk egy szeméttelepen is mindennapi látvány.
És itt lelünk rá szerelmünkre, aki újfent egy paréj nagy betonhenger alakjában jelenik meg. Úgy látszik, a huszadik századi berlini építészek tudattalan, perverz vágyat éreztek az iránt, hogy a város bármely pontján, legyen az kelet vagy nyugat, ordas méretű betonpacalokat húzzanak fel, amelyek egy-két évtized múltán elveszítik funkciójukat, és ott állnak, mint az emberi ostobaság inkarnációi, mozdíthatatlan totemekként, olyan kérlelhetetlenséggel, hogy az már fáj.
Ezt az aspektust itt némiképp enyhíti a torony alatt elhelyezkedő, ívekből felépülő fém tartószerkezet, és az alatta öblösödő lik, amit a délutáni vihar megtöltött esővízzel, ezért távolabbról nézve (na jó, meg egy kis fantáziával) akár egy wellness-fürdő előfutárának is nézhető. Na jó, ez marhaság, mivel elképzelhetetlen mennyiségű hulladék halmozódott fel benne (és még nem láttuk, mi van az alján), de a terület revitalizációja kapcsán (száz év múlva) felmerülhet, hogy az oldalt belógó csőből vastag vízsugár zubog, ami a vastraverzek alatt álló nyugdíjasok fájós hátízületeit masszírozza majdan.
Milyen magas ez a hajnali ég. Kibújunk a kerítésen, ahol jöttünk. Ebben a pillanatban halad el előttünk elhúz egy rendőrautó. Pillantásra se méltattak, valószínűleg fáradtak.
Ezt el is tudjuk képzelni, Schöneweidéban kemény az élet, múltkori sörgyári látogatásunk után az S-Bahnhof melletti döneresnél reggeliztünk, amikor odajött egy önmagát rokkantnyugdíjasnak álcázó, hatvan éves, arcpirosítóval kifestett transzvesztita, és negyed órán keresztül heveny mimkával kísért fehér zajt adott ki magából, mindezalatt a szomszéd kocsma előtt egy szkinhed szorgalmasan rugdosta ivópajtását, aki előtte hevert a földön és nem adott életjelet.
PS.: Két nap múlva az Olympia-Stadionnál jártam, a női foci-vb megnyitója alkalmával néztem meg a tömeget. Ránézek az építményre. Nagy. Szürke. Henger. Minden stimmel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése