Sztalker-életérzés Heinersdorfban: kupolacsarnok és fordítókorong

----- A további képekhez kattints ide, vagy a slideshowra ------

Hát például ezt – mondja Zamjatyin, miközben kiszállunk Pankow-Heinersdorfban az S-Bahnból, és a körülbelül tíz méterre lévő hatalmas kupolás épületre mutat (éppen csak a szemünket nem böki ki), válaszként arra a kérdésemre, hogy ugyan mit és hol lehet találni ezen a környéken, ahol csak autópályalehajtók és panelerdők sorakoznak, amerre a szem ellát. De az eslő blikk csalóka, valójában Heinersdorfban tucatszám sorakoznak az elhagyatottan álló házak, gyárcsarnokok, és egyebek.

Főként egyebek. Nagy, méltóságteljes, duci kupolás épületünk ugyanis szemmel láthatólag egy vasúti fordítókorongot rejteget. És ezzel nem lóg ki a sorból: az S-Bahnhoffal szemközte elterülő óriási (mintegy 250 000 négyzetméteres) területen a heinersdorfi rendező- és teherpályaudvar maradványai fekszenek elszórva. Ilyen, fedett fordítókorong összesen négy volt Németország területén: az éppen megközelítendő drágaságon kívül kettő van még Berlinben, egy pedig Paderbornban lakozott, de őt 1978-ban lebontották. Sajnos ez az 1904-ben épült darab  – miként a többiek is – már konstrukciójuknál fogva is eleve halálra volt ítélve, mivel az idők során a szerelvények egyre hosszabbak lettek, az épületeknek pedig nem szokásuk tágulni. Ezért egy idő után már nem funkcionáltak tovább, és átadták a pályát szabad ég alatti kollégáiknak, akik viszont nem voltak fűthetőek, ezért a kemény fagyokban használhatatlannak bizonyultak. Az egész terület végül ugyanarra a sorsra jutott, amire csodálatos kerek csarnokunk is: az 1893-ban épült pályaudvart az 1990-es évek végén használaton kívül helyezték, azóta rohad.

Sőt, állítólag egy bevásárlóközpontot is terveznek ide építeni (forrás: rottenplaces.de), de a tervezés még meglehetősen a kezdeti stádiumban lehet, mert a területet egyáltalán nem őrzik. Egy lépcsőn lesétálunk az autópálya-felüljáróról, kényelmesen elballagunk egy Kleingartenkolonie mellett, megcsodáljuk a síncsonkokat, majd letérünk az útról, és belevetjük magunkat a romokba. Mindezt a civilizációhoz pofátlanul közel, az S-Bahnhof fényei világítják meg az utat. (Az állomásból kivezető folyosón elvileg két irányba lehet menni: ki az útra, ahogy mi tettük, és át a rendezőpályaudvarra a sínek fölött. Sajnos az utóbbi irányba a folyosó le van zárva, de látszik rajta, hogy nemrég még használták.)

 Mindeközben sehol egy rohadt kerítés vagy egy akiidebelépannaklevágjukafülétésminthazaárulótkivégezzük tábla. A csarnok nyitva van, besétálunk, és látunk csodát.

Óriási belső tér, gyönyörű régi öntöttvas oszlopok, a kupolát facserepek alkotják amelyek csak egy nagyon kis részen hiányoznak. Fenn körben kis ablaktáblákon át esik be a fény, illetve esik a francokat, mert éjfél van, és amúgy is az ablaküvegek nagy része hiányzik. Benn a teremben kis géppark-fauna és egy embertelenül mocskos vastraverz. A sínek helyét lefedték vastag falapokkal, és a fordító henger alakú mélyedését is egy hatalmas, színpadszerű deszkaiplató fedi. Rögtön elszabadul a fantáziánk: az obligát goapartin kívül mozgásszínházat, Anselm Kiefer-kiállítást, és még tudjaisten, mi mindent vizionálunk ide. Megpróbálunk bebújni az egyik, vágányzatot fedő falap alá, hogy a deszkapadló alatt bekússzunk a fordító közepéig (a világ sírköve alatt mégy- életérzés), de a világ sírköve alatt körülbelül húsz centi mélyen áll az esővíz.

Ja igen, két napja zuhog az eső, és tizenöt fok van, mintha legalábbis november lenne, Berlin, Berlin, a kurva anyád, mindegy, így legalább olyan érzésünk van, mintha egy átlag Tarkovszkij-filmben lennénk főszereplők ( Orosz filmszínész-feleségek emlékeztek vissza egybehangzóan, hogy amikor férjüket felhívta a jó Andrej, hogy másnap forgatás lesz, ők odaléptek a szekrényhez, és automatikusan elkezdték összecsomagolni számukra az esőkabátot, gumicsizmát, vízálló cipőt, etcetera. Minden Tarkovszkij-filmben víz víz hátán). Arról nem is beszélve, hogy ehemalige Güterbahnhofunk feltűnő rokonságot mutat a Zónával (bár csavarokat nem próbáltunk random módra eldobálni, majd legközelebb, hátha a terület válaszol).

Tovább, tovább. Hamarosan megtaláljuk a kistesót is, egy szabadtéri fordítót, amin kiválóan lehet kúszni-mászni, átbújni a korlátok fölött, alatt és között (és ez szükséges is, ha jó szögben akarjuk elkapni fotómasinánkkal a látványt).

Eközben úgy érezzük magunkat, mint amikor kisgyerekkrounkban a mászókán manővereztünk, és nem volt szabad a földet érinteni. Azzal a különbséggel, hogy itt tényleg nem tanácsos a mászókát elengedni, mert az ember belepottyan a fordítóhenger mélyén keletkezett efemer tavacskába, ami évtizedek szutykát halmozta fel magában. A fordítóhoz mellékelt fülke viszont kellemes, meghitt, olyan érzésünk támad benne, mintha kis fából épült pavilonban ülnénk egy romantikus madárcsicsergéses nyári hajnalon az erdő mélyén. Azt leszámítva, hogy ménkű hideg van, a tájon halmokban áll a rozsdával kevert malter, mindketten borostásak vagyunk, és csak valami bíbic vagy miafene károg a távolban, de olyan hangon, mintha éppen most készülne epilepsziás rohamot kapni.

Aztán ismét  egy hetvenes évekbeli kelet-ukrán lakóparkot idéző ház ötlik a szemünkbe. Bejutni nehezebb, mint a kupolaterembe: a ház előtti lépcső korlátjááról fel kell lépni az egyik, majd a másik hengerszerű ablakmélyedésbe, és onnan a felkúszni a tornác fölötti tetőre. Innen a betört ablakon keresztül egyenest a lépcsőházba lehet jutni. Mindezt csak Zamjatyin barátunk kockáztatja meg. A földszinten egy kantin található, az emeleten pedig egy idegbajos denevér, aki megijedt a vakutól, és őrült módjára kezdett fel-alá repdesni, kishíján nekünk repült, a frászt hozza szegény, fényképezőgéppel felszerelt Sztalkerünkre.

A következő házzal viszont nincs ekkora szerencsénk. Az alacsonyabb melléképület  tetejére könnyen fel lehet jutni, itt pedig elvileg egy befalazott ablakon keresztül (szorgalmas eleink a téglákat kiütötték helyükről, ezért ember nagyságú nyílás tátong a falon) le lehet huppanni a csarnokba. Pontosabban, a huppanás valószínűleg azonnali halált okozna, ehelyett óvatosan, két vékony vasrúdon lehetne lemászni. Ezek azonban annyira gyengén vannak a falba erősítve, hogy amikor megfogjuk őket, a falból mellettük malter hullik, téglatörmelék pereg. Jó, nem Heinersdorfban akarunk meghalni, legközelebbi programpont: hegymászócucc beszerzése, továbbá kötél, satu, hegesztőmaszk, gázpisztoly (szemtelen denevérek elriasztása végett).

Tényleg, milyen színű a felhős éjszakai ég a város felett? Szürkésvörös? Szürkéslila? Kékesszürke?

Rengeteg félreeső kis épületet találunk, például ezt a kis raktárat, ahol iszonyatos halomban, kígyókként egymásba tekeredő drótkötegek állnak nagy halomban.

Vagy itt van az elmaradhatatlan gyártartozék, egy szétrozsdásodott autó egy szénnéégetett épületben.

Sajnálatos módon a kötelező tornyot se most másszuk meg, mert pofátlan pimaszok kiszedtek az aljáról három létrafokot. Persze ha nagyon akarnánk, átugorhatnánk, de most nem. Savanyú a szőlő, bezzeg ha lopunk a Poco Domänéből vagy a Baumaxból hegymászókötelet.

Egy másik épületben DAP nyomaival találkozunk, DAP valószínűleg elmebeteg, aki ebben a szobácskában szokta vagdosni magát üvegszilánkokkal, és eközben minden sarokba kiírja, hogy DAP, legalábbis a szobája három falára, meg erre a műanyag emelvényre, amit matracnak néztünk. Utána valószínűleg bebújik egy nagy télikabát alá, amire a vérével ráfesti, hogy DAP, és nagyon boldog. In memoriam Keleti Károly.

 

Az utolsó épület, ahova bekukkantunk, első blikkre egy teljesen mezei családi házikóra emlékeztet, de ez semmiképp nem stimmelhet: a nappali eleve jóval nagyobb a megszokottnál (gyakorlatilag a ház alapterületének hatvan százalékát elfoglalja), egyik végében pedig színpadszerű emelvény áll. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy itt lehetett a vasutas művelődési ház, ahol a proletérek hatvan tonna szén kipakolása után megnézhették a Hänsel und Gretelt. A hátsó szobában egy falra aggatott ocsmány sárga viharkabát, néhány bögre és egy idei S+U-Bahn térkép jelzi, hogy a brigádvezető nem tudott elszakadni az itt töltött szép évek emlékétől, és gyakorta visszajár egy-egy éjszakát eltölteni a letűnt idők feledhetetlen kultúremlékeinek színhelyén. Biztos DAP-pal szokott ultizni, amikor nincs jobb dolga.

Szúrós eső szemerkél, fosztja az ősz a fákat, be kéne gyújtani. Júliusban! 

Még mielőtt elmennék újra megcsodáljuk a fordítótárnáját, majd működését elemezzük.

Az S-Bahnon egymás nyakában állnak az emberek, a blankenburgi és karowi lakótelepekről özönlik be a dolgozó lakosság a belvárosba. Fáradt, megviselt arcok, bajszukon zúzmara. Elhagyjuk a Zónát, mi is velük tartunk. Felvesszük a munkát.