Ádám hol vagy?

„A remény hal meg utoljára”, mondá Mr. Ká (Zamjatyin), ki minden kilincset megfogott, ami csak az útjába került, reménykedve abban, hogy az egyik végre engedve neki, kitárja előtte magát. Eddig próbálkozásait mindig sikertelenség övezte, már látszott rajta, hogy nincs tovább, lassan kezdi feladni. Hatalmas lelki tusát vívott skizo énjével, minden egyes kilincs láttán, megszállottá vált. Őrült hipsterként bolyongott a városban, kezében Pilsatort szorongatva és kereste A Kilincset.

Éjfél az Alexon. Sör, aztán M4-el ki a város szívéből fel északra. Bolyongunk. Hatalmas betonrengeteg ölel körül minket, nagy a csend, amit a néha elhaladó kocsik zaja tör csak meg, illetve egy szórakozóhely lüktető zenéje és bejárata előtt ácsorgó emberek zsibongása. Német szót nemigen hall az ember, mind oroszok. Jó helyre érkeztünk, inkább menjünk tovább. Letérünk az útról. Figyelmünk egy sötétben ágaskodó beton fallosz kelti fel. Szerényen megközelítjük.

 Mint kiderült egy mászó falra találtunk, aminek próbára tételét nem hagyhattuk ki. Bárcsak ne tettük volna, elbuktunk, gyengék vagyunk, még 1 métert se tudtunk felfele haladni. Nagy szomorúságunkban tovább haladtunk és vállalva gyengéd férfi énünk, inkább csak rohangásztunk a felkelő nap áztatta kamilla mezőn.

No, de elég a romantikából! Vagy mégsem? A nap már magasabban járt, amikor Mr. Ká szeme hirtelen kimerevedett, arca bíborba öltözött és kevélyen elindult egy kis kerti kapu felé. A háttérben méhek adták a magasztos alapot mindehhez . A kapu alig látszott ki, mivel a sövény teljesen benőtte, a kerítés vonalain meg véglegesen a természet győzedelmeskedett. Az összkép reményt keltő volt. Remegő kéz kinyújt, kilincs megfog, és csodák csodájára az ajtó engedett, hogy megmutassa, mit rejteget.

Egy földi paradicsom tárult elénk, burjánzó növényzet, virágzó fák, eper, cseresznye, szamóca. Egy kissebb oázis a város betonsivatagába ágyazva. A telek végén kis víkendház, teljesen üresen. Ez ma a szerencse napunk, az egyik ablak „véletlenül” nyitva, nem mintha szükséges lenne, hisz a kb. 5 négyzetméteres házat kívülről is teljesen belátni. Sajnos a gyümölcsökből se pálinkára se egy uncia lekvárra való nem volt, így csak helyben csemegézést rendeztünk, de tudtuk tovább kell álljunk. /az első rozsda videót a lap alján találjátok /

A város egyre csak éledezik, de ez nem ment meg minket attól, hogy ne fussunk bele szokatlan dolgokba. Mégpedig egy útkereszteződésbe, amit kettészel egy vasúti sín, mely nem vezet sehova, mivel mind előtte és mögötte, már évtizedek óta felszedték a síneket. Azért valahova mégis utat mutat, éspedig az egyik végében egy reklámtábla magasodik „szex masszázs” felhívással, úgy látszik, ez a sín a pokol felé vezet.

Még fel se ocsúdunk a helyzetből, amikor egy kicsi gyárkéményt látunk meg a távolból. És itt szúrnám közbe, hogy Mr. Ká ideológiája szerint, ahol gyárkémény, ott biztosan csakis egy leszedált épület lehet. Mondjuk statisztikailag eddig ez az elmélet nem dőlt meg, kidolgozása éppen folyamatban van.

      

Az elmélet most is helyesnek bizonyul. A bejutással vannak kisebb problémák, hisz az értékekre igencsak vigyázni kellet (sör, fényképezőgép), de ezt eltekintve, a hely nem nevezhető különlegesnek.

Kis alapterületű épület, melyet ott jártunkkor, már rehabailitás alá volt helyezve. De nem hiányozhattak azok a kellékek, melyek eddigi kalandjaink során, mindig előkerültek egy gyárban.

Valami orbitális masina, a falakon kortárs reneszánsz festmények, illetve egy lepukkant autó az udvar közepén.Körbejártuk a gyárt és a hozzá tartozó raktárakat, felmásztunk a tetőre, végül angolosan távoztunk egy másik raktárrész 4m-es fémkapuján keresztül.

Az első videó Rozsdavideó elkészült, nagy lélegzetvételűre sikerült és igen nagy információ tömeget zúdít nézőire, találhatók már blogra feltett és a jövőben felkerülő gyárak is, ha már van lehetőség rá nézzétek HD-ban:

Sztalker-életérzés Heinersdorfban: kupolacsarnok és fordítókorong

----- A további képekhez kattints ide, vagy a slideshowra ------

Hát például ezt – mondja Zamjatyin, miközben kiszállunk Pankow-Heinersdorfban az S-Bahnból, és a körülbelül tíz méterre lévő hatalmas kupolás épületre mutat (éppen csak a szemünket nem böki ki), válaszként arra a kérdésemre, hogy ugyan mit és hol lehet találni ezen a környéken, ahol csak autópályalehajtók és panelerdők sorakoznak, amerre a szem ellát. De az eslő blikk csalóka, valójában Heinersdorfban tucatszám sorakoznak az elhagyatottan álló házak, gyárcsarnokok, és egyebek.

Főként egyebek. Nagy, méltóságteljes, duci kupolás épületünk ugyanis szemmel láthatólag egy vasúti fordítókorongot rejteget. És ezzel nem lóg ki a sorból: az S-Bahnhoffal szemközte elterülő óriási (mintegy 250 000 négyzetméteres) területen a heinersdorfi rendező- és teherpályaudvar maradványai fekszenek elszórva. Ilyen, fedett fordítókorong összesen négy volt Németország területén: az éppen megközelítendő drágaságon kívül kettő van még Berlinben, egy pedig Paderbornban lakozott, de őt 1978-ban lebontották. Sajnos ez az 1904-ben épült darab  – miként a többiek is – már konstrukciójuknál fogva is eleve halálra volt ítélve, mivel az idők során a szerelvények egyre hosszabbak lettek, az épületeknek pedig nem szokásuk tágulni. Ezért egy idő után már nem funkcionáltak tovább, és átadták a pályát szabad ég alatti kollégáiknak, akik viszont nem voltak fűthetőek, ezért a kemény fagyokban használhatatlannak bizonyultak. Az egész terület végül ugyanarra a sorsra jutott, amire csodálatos kerek csarnokunk is: az 1893-ban épült pályaudvart az 1990-es évek végén használaton kívül helyezték, azóta rohad.

Sőt, állítólag egy bevásárlóközpontot is terveznek ide építeni (forrás: rottenplaces.de), de a tervezés még meglehetősen a kezdeti stádiumban lehet, mert a területet egyáltalán nem őrzik. Egy lépcsőn lesétálunk az autópálya-felüljáróról, kényelmesen elballagunk egy Kleingartenkolonie mellett, megcsodáljuk a síncsonkokat, majd letérünk az útról, és belevetjük magunkat a romokba. Mindezt a civilizációhoz pofátlanul közel, az S-Bahnhof fényei világítják meg az utat. (Az állomásból kivezető folyosón elvileg két irányba lehet menni: ki az útra, ahogy mi tettük, és át a rendezőpályaudvarra a sínek fölött. Sajnos az utóbbi irányba a folyosó le van zárva, de látszik rajta, hogy nemrég még használták.)

 Mindeközben sehol egy rohadt kerítés vagy egy akiidebelépannaklevágjukafülétésminthazaárulótkivégezzük tábla. A csarnok nyitva van, besétálunk, és látunk csodát.

Óriási belső tér, gyönyörű régi öntöttvas oszlopok, a kupolát facserepek alkotják amelyek csak egy nagyon kis részen hiányoznak. Fenn körben kis ablaktáblákon át esik be a fény, illetve esik a francokat, mert éjfél van, és amúgy is az ablaküvegek nagy része hiányzik. Benn a teremben kis géppark-fauna és egy embertelenül mocskos vastraverz. A sínek helyét lefedték vastag falapokkal, és a fordító henger alakú mélyedését is egy hatalmas, színpadszerű deszkaiplató fedi. Rögtön elszabadul a fantáziánk: az obligát goapartin kívül mozgásszínházat, Anselm Kiefer-kiállítást, és még tudjaisten, mi mindent vizionálunk ide. Megpróbálunk bebújni az egyik, vágányzatot fedő falap alá, hogy a deszkapadló alatt bekússzunk a fordító közepéig (a világ sírköve alatt mégy- életérzés), de a világ sírköve alatt körülbelül húsz centi mélyen áll az esővíz.

Ja igen, két napja zuhog az eső, és tizenöt fok van, mintha legalábbis november lenne, Berlin, Berlin, a kurva anyád, mindegy, így legalább olyan érzésünk van, mintha egy átlag Tarkovszkij-filmben lennénk főszereplők ( Orosz filmszínész-feleségek emlékeztek vissza egybehangzóan, hogy amikor férjüket felhívta a jó Andrej, hogy másnap forgatás lesz, ők odaléptek a szekrényhez, és automatikusan elkezdték összecsomagolni számukra az esőkabátot, gumicsizmát, vízálló cipőt, etcetera. Minden Tarkovszkij-filmben víz víz hátán). Arról nem is beszélve, hogy ehemalige Güterbahnhofunk feltűnő rokonságot mutat a Zónával (bár csavarokat nem próbáltunk random módra eldobálni, majd legközelebb, hátha a terület válaszol).

Tovább, tovább. Hamarosan megtaláljuk a kistesót is, egy szabadtéri fordítót, amin kiválóan lehet kúszni-mászni, átbújni a korlátok fölött, alatt és között (és ez szükséges is, ha jó szögben akarjuk elkapni fotómasinánkkal a látványt).

Eközben úgy érezzük magunkat, mint amikor kisgyerekkrounkban a mászókán manővereztünk, és nem volt szabad a földet érinteni. Azzal a különbséggel, hogy itt tényleg nem tanácsos a mászókát elengedni, mert az ember belepottyan a fordítóhenger mélyén keletkezett efemer tavacskába, ami évtizedek szutykát halmozta fel magában. A fordítóhoz mellékelt fülke viszont kellemes, meghitt, olyan érzésünk támad benne, mintha kis fából épült pavilonban ülnénk egy romantikus madárcsicsergéses nyári hajnalon az erdő mélyén. Azt leszámítva, hogy ménkű hideg van, a tájon halmokban áll a rozsdával kevert malter, mindketten borostásak vagyunk, és csak valami bíbic vagy miafene károg a távolban, de olyan hangon, mintha éppen most készülne epilepsziás rohamot kapni.

Aztán ismét  egy hetvenes évekbeli kelet-ukrán lakóparkot idéző ház ötlik a szemünkbe. Bejutni nehezebb, mint a kupolaterembe: a ház előtti lépcső korlátjááról fel kell lépni az egyik, majd a másik hengerszerű ablakmélyedésbe, és onnan a felkúszni a tornác fölötti tetőre. Innen a betört ablakon keresztül egyenest a lépcsőházba lehet jutni. Mindezt csak Zamjatyin barátunk kockáztatja meg. A földszinten egy kantin található, az emeleten pedig egy idegbajos denevér, aki megijedt a vakutól, és őrült módjára kezdett fel-alá repdesni, kishíján nekünk repült, a frászt hozza szegény, fényképezőgéppel felszerelt Sztalkerünkre.

A következő házzal viszont nincs ekkora szerencsénk. Az alacsonyabb melléképület  tetejére könnyen fel lehet jutni, itt pedig elvileg egy befalazott ablakon keresztül (szorgalmas eleink a téglákat kiütötték helyükről, ezért ember nagyságú nyílás tátong a falon) le lehet huppanni a csarnokba. Pontosabban, a huppanás valószínűleg azonnali halált okozna, ehelyett óvatosan, két vékony vasrúdon lehetne lemászni. Ezek azonban annyira gyengén vannak a falba erősítve, hogy amikor megfogjuk őket, a falból mellettük malter hullik, téglatörmelék pereg. Jó, nem Heinersdorfban akarunk meghalni, legközelebbi programpont: hegymászócucc beszerzése, továbbá kötél, satu, hegesztőmaszk, gázpisztoly (szemtelen denevérek elriasztása végett).

Tényleg, milyen színű a felhős éjszakai ég a város felett? Szürkésvörös? Szürkéslila? Kékesszürke?

Rengeteg félreeső kis épületet találunk, például ezt a kis raktárat, ahol iszonyatos halomban, kígyókként egymásba tekeredő drótkötegek állnak nagy halomban.

Vagy itt van az elmaradhatatlan gyártartozék, egy szétrozsdásodott autó egy szénnéégetett épületben.

Sajnálatos módon a kötelező tornyot se most másszuk meg, mert pofátlan pimaszok kiszedtek az aljáról három létrafokot. Persze ha nagyon akarnánk, átugorhatnánk, de most nem. Savanyú a szőlő, bezzeg ha lopunk a Poco Domänéből vagy a Baumaxból hegymászókötelet.

Egy másik épületben DAP nyomaival találkozunk, DAP valószínűleg elmebeteg, aki ebben a szobácskában szokta vagdosni magát üvegszilánkokkal, és eközben minden sarokba kiírja, hogy DAP, legalábbis a szobája három falára, meg erre a műanyag emelvényre, amit matracnak néztünk. Utána valószínűleg bebújik egy nagy télikabát alá, amire a vérével ráfesti, hogy DAP, és nagyon boldog. In memoriam Keleti Károly.

 

Az utolsó épület, ahova bekukkantunk, első blikkre egy teljesen mezei családi házikóra emlékeztet, de ez semmiképp nem stimmelhet: a nappali eleve jóval nagyobb a megszokottnál (gyakorlatilag a ház alapterületének hatvan százalékát elfoglalja), egyik végében pedig színpadszerű emelvény áll. Ebből azt a következtetést vonjuk le, hogy itt lehetett a vasutas művelődési ház, ahol a proletérek hatvan tonna szén kipakolása után megnézhették a Hänsel und Gretelt. A hátsó szobában egy falra aggatott ocsmány sárga viharkabát, néhány bögre és egy idei S+U-Bahn térkép jelzi, hogy a brigádvezető nem tudott elszakadni az itt töltött szép évek emlékétől, és gyakorta visszajár egy-egy éjszakát eltölteni a letűnt idők feledhetetlen kultúremlékeinek színhelyén. Biztos DAP-pal szokott ultizni, amikor nincs jobb dolga.

Szúrós eső szemerkél, fosztja az ősz a fákat, be kéne gyújtani. Júliusban! 

Még mielőtt elmennék újra megcsodáljuk a fordítótárnáját, majd működését elemezzük.

Az S-Bahnon egymás nyakában állnak az emberek, a blankenburgi és karowi lakótelepekről özönlik be a dolgozó lakosság a belvárosba. Fáradt, megviselt arcok, bajszukon zúzmara. Elhagyjuk a Zónát, mi is velük tartunk. Felvesszük a munkát.

VEB Kühlautomat Berlin-Johannisthal

(és megint egy kis Schwerbelastungskörper)

Ezúttal is a schöneweidei S-Bahn megállóból indulunk, de most délkelet felé vesszük az irányt. Kis idő múlva ott is vagyunk a Segelfliegerdammon. Útközben több hasonló tematikájú utcanévvel (Pilotenstrasse, Sportfliegerdamm, sőt: Zum Großen Windkanal) találkozunk ezen a környéken, ami nem véletlen, mivel itt volt Németország egyik első repülőtere, amely 1909 -től a tempelhofi reptér megnyitásáig üzemelt, hivatalosan azonban csak 1995-ben zárták be.

Először egy susnyával dúsan benőtt fehér kúria tűnik fel a hosszan húzódó kerítés mögött, aztán fehér táblán a házszám: 1-45.

Azt gondoljuk, hogy ez valami vicc, de aztán felmérjük a telek nagyságát, és belátjuk: a tábla nem hazudik. (A berlini házszámozási rendszer puszta gondolatától is gyomorgörcsöt kap az ember. Itt ugyanis egy utcán belül a szemközti házszámoknak nem a különbsége, hanem az összege állandó. Tehát például a 20-as számmal szemben nem a 21-es van, hanem egy tetszőleges szám, mondjuk a 180-as, ebben az esetben kb. a 100-as számnál fordul a dolog, a 101-es már a túloldalon van. Ez már önmagában is felettébb dühítő, viszont ráadásul néhány helyen az általunk megszokott rendszer van érvényben, ennek eredményeképp egy bizonyos házszám alapján az embernek halvány becslése sincs, hogy az adott ház hol helyezkedik el az utcán belül. Amit a rendszer feltalálói a lelkiismeretről tudnak, azt valószínűleg hallomásból szedték össze.)

Egy kicsit legénykedünk, csak úgy magunknak, hogy itt mindenhol be lehet jutni, ki őrizné, ugyan, itt a semmi közepén, ne már. Utána óvatos pillantás az út túlfelére: szépen kivilágított épület, nagy ablakokkal, előtte kedves kis tábla, rajta diszkrét felirat: POLIZEI. Okosan fiúk, szembe a kapitányság.

Végül az egyik kőfalon találunk egy nagy lyukat (később megnéztük Google StreetView-n, ott is látni), nagy túra lett volna átmászni, ha már ilyen szép infrastruktúrája van Berlinnek, miért ne használnánk ki, így hát irány a foghíjon át.

Bebújunk, és nyakig állunk a gazban. Átverekedjük magunkat a növényzeten, és ott is volnánk. Az első épületet csak vaku segítségével tekinhetjük meg, mert koromsötét van, annyit még ki lehet venni, hogy alacsony és széles, valószínűleg garázs volt. Rozsdás gerendákkal szabdalt plafonja és ürességtől kongó tere öt villantáson kívül sok mindent nem ér.

A második épületnek legalább emeletei vannak, de itt se látunk az orrunk hegyéig sem. A fotózás ezért úgy zajlik, hogy mérgezett emberként rohangálunk a vakuval, hogy az óriási teremről valamiféle képi összbenyomást tudjunk adni. Aztán tanácstalanságunk tetőpontján megállapítjuk, hogy itt fogjuk leforgatni a Fűrész 8-at (amit már a román mozik se fognak vetíteni, és csak Kambodzsában adják ki DVD-n), majd távozunk.

 

A következő épületet egy hossszant húzódó egyemeletes házromokból álló épületsor szegélyezi, ami elképesztő látvány nyújt: mintha valaki – mielőtt a belső tereket egy jól irányzott szikra és némi benzin segítségével felgyújtotta volna - előbb egy mozdulattal kirászta volna rongyszőnyegként az épületek vázát majd szépen élével visszaejtette a betonra.

A VEB Kühlautomatot 1950-ben hozták létre egy szovjet autójavító műhely telephelyén. A 60-as évek elején az üzemet több részre osztották, egy részleget nem messzire, a Warschauer Straße közelébe telepítettek, egy másikat Erfurtba. 1968-ban a cég összeolvadt a szintén Johannisthalban található VEB Motorenwerkkel, és ezerszám gyártották a több ezer literes űrtartalmú hűtőszekrényeket.

 Mindennek ma már nyoma sem látható. A VEB Kühlautomat a szocializmus összeomlása után ugyanarra a sorsra jutott, mint rengeteg más, a tervgazdaság áldásait élvező cég. A 90-es évek elején ugyan még gazdaságos volt a termelés, ettől függetlenül azonban felvásárolták, részben a Babcock Borsig AG-be (Berlin-Reinickendorf), részben a GEA AG-be (Bochum) olvadt bele. 1996-ben a dolgozók végleg elhagyták a telepet, azóta csak a lassú leépülés végzi itt a munkáját – és jól. A csarnokokból sokszor semmi sem maradt meg, csak a váz – minden belső tér hatalmas, légies és keresztbe-kasul átvilágít rajta az utcai lámpák, majd később a hajnali ég fénye.

Egy ilyen lenyűgöző méretű üres teremben találunk rá jó barátunkra, a bazinagy öntöttvas fürdőkádra, akiről igazán nem tudjuk, mit kereshetett ott, de szemmel láthatólag nagyon egyedül érezte magát, ezért egy kis izgalmat okozva őmagányosságának, gyárlátogatásaink óta először térrendezési céllzattal, berakjuk a a csarnok közepére, hátha így a színes fémtársaság középpontjában érzi majd magát.

 Császkálunk tovább, elmegyünk elképesztően nagy (valószínűleg raktár) épület mellett, amely tökéletes tömör M betűt mutat a nézőközönségnek.

 

A negyven méter magas, ég felé álló kémény (a gyártelep fallosza, ha már) mint mindig, most is elmaradhatatlan. Mellette egy meghatározhatatlan funkciót betöltő üzem, melynek teteje alig sínylette meg a rossz bánásmódot, ellenben oldalai teljességgel hiányoznak. Itt már a természet vette át az uralmat.

Az egyik hangár különös állapotban van: megvan a teteje, belsejében pedig festék- és malterszag terjeng, a mosdó épségben, az asztalon nem kannák (mint azt megszoktuk eddigi gyárlátosgatásaink során), hanem lakk, zománcfesték, ecset stb., a csarnokon belül pedig egy teherautó áll. Gyanúnkat, hogy itt valaki dolgozik, tovább erősíti a két nehéz bármivel kitámasztott tükör, előtte egy kis szappandarabka, szemben vele pedig egy lelakott szék. A borotvapengét sajnos nem találtuk. Helyette viszont egy a falnak állított raklapon pár zokni piheni ki a napi tejsavakat. Balkáni romantika.

Itt kettészakadunk. Bemegyek egy hosszú, keskeny épületbe, úgy fest, mintha ez lett volna az öltöző – de ugyanúgy lehetett tisztálkodó vagy ebédlő is. Sajnos sokkal rosszabb állapotban van, mint bármelyik csarnok (az üszkös csonkokká égetett épületeknél természetesen még így is csinosabb). A fények viszont gyönyörűek, minden pont annyi hangsúlyt kap, amennyit megérdemel.
 

 Legvégsőbb esetben, ahol nincs elég fény, a tér arcába vakuzom, de csak annyira, amennyit még a jó ízlés határain belül megengedhetek. Kimászom az ablakon majd követem a többieket hisz ez még csak a terület fele volt.

Már erősen hajnalodott, amikor rátaláltunk a telep azon részére, amit ma is aktívan használnak. Rendeltetése kevéssé dicső: óriási halmokban áll a legkülönfélébb hulladék. Itt találjuk meg az egyetlen kézzelfogható bizonyítékot arra, hogy tényleg egy egykori hűtőgépgyár területén állunk: az egyik sarokban kiszuperált hűtőszekrények állnak nagy halomban; bár ez mondjuk egy szeméttelepen is mindennapi látvány. 

És itt lelünk rá szerelmünkre, aki újfent egy paréj nagy betonhenger alakjában jelenik meg. Úgy látszik, a huszadik századi berlini építészek tudattalan, perverz vágyat éreztek az iránt, hogy a város bármely pontján, legyen az kelet vagy nyugat, ordas méretű betonpacalokat húzzanak fel, amelyek egy-két évtized múltán elveszítik funkciójukat, és ott állnak, mint az emberi ostobaság inkarnációi, mozdíthatatlan totemekként, olyan kérlelhetetlenséggel, hogy az már fáj. 

Ezt az aspektust itt némiképp enyhíti a torony alatt elhelyezkedő, ívekből felépülő fém tartószerkezet, és az alatta öblösödő lik, amit a délutáni vihar megtöltött esővízzel, ezért távolabbról nézve (na jó, meg egy kis fantáziával) akár egy wellness-fürdő előfutárának is nézhető. Na jó, ez marhaság, mivel elképzelhetetlen mennyiségű hulladék halmozódott fel benne (és még nem láttuk, mi van az alján), de a terület revitalizációja kapcsán (száz év múlva) felmerülhet, hogy az oldalt belógó csőből vastag vízsugár zubog, ami a vastraverzek alatt álló nyugdíjasok fájós hátízületeit masszírozza majdan.

Milyen magas ez a hajnali ég. Kibújunk a kerítésen, ahol jöttünk. Ebben a pillanatban halad el előttünk elhúz egy rendőrautó. Pillantásra se méltattak, valószínűleg fáradtak. 

Ezt el is tudjuk képzelni, Schöneweidéban kemény az élet, múltkori sörgyári látogatásunk után az S-Bahnhof melletti döneresnél reggeliztünk, amikor odajött egy önmagát rokkantnyugdíjasnak álcázó, hatvan éves, arcpirosítóval kifestett transzvesztita, és negyed órán keresztül heveny mimkával kísért fehér zajt adott ki magából, mindezalatt a szomszéd kocsma előtt egy szkinhed szorgalmasan rugdosta ivópajtását, aki előtte hevert a földön és nem adott életjelet.

 PS.: Két nap múlva az Olympia-Stadionnál jártam, a női foci-vb megnyitója alkalmával néztem meg a tömeget. Ránézek az építményre. Nagy. Szürke. Henger. Minden stimmel.